Gencsi Zoltán

Ismerkedve. A nyakas hajdúk vidékén született emberként, a szőke Tiszát kenuval hátalva találkoztam először egyetemista koromban Szatmár és Bereg kurucosan erdős-legelős tájával. Persze közben nyeletnyi szilvóriummal szorgalmasan engeszteltük Bereg szellemét, a „zomok kígyót”, hogy oszoljanak fejünk felett az esősen sötét felhőpaplanok. Az ártéri gyümölcsösökben hálva hittük, bizony új szilvafajtát fedeztünk fel. Hiszen bárki helyi embert kérdeztünk a hamvas kék kerekded gyümölcs neve felől, csak ennyit szóltak: nem tudom.

Később kincskeresőként… a táj és a természet védőjeként bújtam ungot és berket, templomot, haranglábat, erdész- és vadászszállást, vízi- és szárazmalmot, múzeumot és gyűjteményeket, hímző asszonyok motívum- és dalbokrétáit meg nagyanyótörténeteit. Hallgattam pásztorok, favágók, halászok, kaszálók, földmívesek, gyújtógyűjtők, …teknővájók megcsendesítő vagy döcögtető életmeséit. S közben a kínált szép szilvás párlatok meg az ajánlás, hogy a legjobbat a mi utcánkban itt és itt mérik….

Sorstársként Nürnbergben, ott a biotermékek világkiállításán. Száz országból, több mint kétezer kiállító, s millió ízes jó a nemzetek névjegye. Világ csarnokában ismerős illat járt csendesen, ami másoknak új és sort álltak az élményért. Mi mosolygunk és koccintunk. Szervusz Tarpa! Szervusz Hortobágy!

Így kezdődött.
Ott Nürnbergben fészkelt belénk a felismerés madárkája, hogy bajor föld ezer kilométernyi távolságából Hortobágy meg Szatmár és Bereg síkja egy helyszínné válik.
Azóta rendre együtt lovagolunk…